Miért hazudik a kisgyerek?

Hazudni nem szép dolog – ezt felnőttként tudjuk, és fontos célunk megtanítani a gyermekünknek, hogy ő se tegye. A 3-4 éves kicsik azonban meglepő történetekkel állhatnak elő. Képzeletbeli barátokról, valódi személyekről, akik különös dolgokat tettek, vagy éppen saját magukról, akik mesebeli dolgokat csináltak. És ott vannak az olyan kétségbeejtő esetek, amikor a kicsi tudja, hogy rosszat tett, de letagadja… Vagy amikor elrejti a rosszaság tárgyát. Ilyenkor hogyan kell reagálnunk?

Kisgyermekkorban még nem válik el egymástól teljesen a fantázia és a valóság. Maga a fantázia is érdekes dolog: nagyjából 2 éves korig a kicsi számára minden, amit hall, valóságos, nem kérdőjelezi meg a dolgokat. Ekkor azonban elkezd saját gondolatokat, magyarázatokat hozzátenni a tényekhez. Ez az irracionális félelmek kora, amikor olyan dolgoktól kezd el félni a kicsi, amiknek a jelenléte korábban természetes volt a számára. De nem azért, mert ezek a valóságban is veszélyesek lennének, hanem azért, mert ő maga kezd el “odaképzelni” dolgokat. Pl. a lefolyóról azt gondolja, ő maga is lefolyhat a vízzel együtt. Ezzel az időszakkal kezdődik el a nagy fantáziálások kora.

2-3 éves kor között már sok minden jár a fejében, mesebeli lényekről, képzeletbeli barátokról mesélhet, de sok kisgyerek csak 3-4 éves kor között kezdi ezt. Ez valójában nem hazugság, hanem mese, amelyben a fantázia és a valós események összemosódnak (ezt hívják konfabulációnak). Sok fontos üzenetet is hordoz magában a gyermeked lelkéről, élményeiről, a világhoz való hozzáállásáról. Nem kell mindenáron tudatosítani benne, hogy ez nem valóság és semmiképp sem szabad azt mondani neki ilyenkor, hogy hazudik. Ő most, ebben az életkorban így tapasztalja, éli meg a dolgokat, amit mond, az számára maga a valóság.

A kisgyermek erkölcsi érzéke fokozatosan fejlődik. 3-4 éves korban kezdik el érdekelni a szabályok, a szélesebb társadalmi értékek (pl. kik a betörők, miért nem szabad lopni stb.), de a hazugság fogalmát csak később érti meg. Egészen 6 éves korig nem tud tudatosan mást mondani, mint a valóság, azaz odáig az ő esetében nem beszélgetünk hazugságról. De még ezt követően sem mindig egyértelmű, mikor van szó tudatos füllentésről és mikor nem. 5 évesen a gyermek már tudja, hogy hazudni nem szép dolog, de 9 éves korig úgy gondolja, a felnőtteknek nem szabad hazudni, a gyerekeknek azonban nyugodtan lehet. Csak ezután kezdik felismerni, mi a különbség az ártatlan füllentés és a másoknak kárt okozó hazugság között.

És mi a helyzet akkor, amikor tudja, hogy rossz, és mégis csinálja, amikor a kisgyerek elhallgatja a rosszaságot? Ez is hazugság?
Igen, ez felnőtt szempontból hazugság, azonban ő még nem érzi a súlyát. Nem akar tudatosan becsapni, szimplán csak a következményeket akarja elkerülni.

A hazugság nem csak egy tünet, hanem egy jelzés is egyben. Miért hazudunk?

1) hogy jobb színben tüntessük fel magunkat,
2) hogy elkerüljük a következményeket,
3) hogy érdekesebbnek látsszunk,
4) hogy felkeltsük a másik figyelmét,
5) hogy ne kelljen találkoznunk a valósággal, valóságosnak tűnjenek olyan dolgok, amik csak az álmainkban léteznek.

Amikor a gyermek nem mond igazat, annak oka van. Például rájön, hogy ha mást mond, ha eltünteti a nyomokat, akkor nem kap büntetést. A te vágyad szülőként az, hogy el se kövesse a “rosszaságot”, vagy ha mégis, akkor őszintén bevallja. Azok a gyerekek, akik gyakran füllentenek ilyen dolgokban, túl sok tilalom között élnek. Lehet, hogy a tilalmak neked nem tűnnek túlzónak, ő viszont mégis így érzi, ezért “sumákol” néha, így védi a saját énjét.

Az is lehet, hogy a gyakori ferdítés hátterében a figyelemfelkeltés áll, azt szeretné, hogy foglalkozz vele többet, kapjon igazi figyelmet és időt, ami csak az övé. Például érdekes sztorikat talál ki, amikkel felhívja magára a figyelmedet.

Ilyenkor nem a hazugság erkölcsi oldaláról kell hegyibeszédet tartani neki, hanem azon kell elgondolkodni, miért érzi ő úgy, hogy nem kap elég figyelmet, nem elég érdekes, nem elég jó, miért akarja elkerülni a valóságot. És segíteni neki abban, hogy ne így érezze magát. Ha például arról mesél a gyerek, milyen jókat játszik a barátaival, miközben már hetek óta nem látta őket, hiszen óvodaszünet van, az a társaság iránti vágyát fejezheti ki.

A hazugság gyakran azért okoz fejtörést a szülőknek, mert úgy érzik, nem tiszteli őket eléggé a kisgyerek, ezért “veri át” őket, direkt, rosszindulatból akarja becsapni a szüleit. Ilyenkor a szülő is indulatos lesz, ugyanakkor megijed, mert nem akarja, hogy a gyereke hazudjon neki. Ilyen esetekben, amikor a gyerek valamit elhallgat, nem mond el, ferdíti az okokat, figyelembe kell venni az életkori sajátosságait is. 2-3 évesen még biztosan nem tudatosan akar becsapni, szimplán csak a következményektől fél. 5-6 évesen talán már tisztában van vele, hogy hazudni nem szép dolog, de még nem tudja megítélni, milyen érzéseket kelt benned ezzel. 9-10 évesen már reálisabban ítéli meg, hogyan érzik magukat ilyenkor a szülei.

Minden szülő azt szeretné, hogy őszinte legyen vele a gyermeke, hogy ne hallgasson el semmit, hogy merjen őszintén beszélni arról, amit tett, vállalja a felelősséget a tetteiért. Ahhoz azonban, hogy ezt elérd, nem hegyibeszédre és magyarázásra van szükség, hanem példamutatásra is:

- Ti milyen mintát mutattok a gyereknek?
- Elhallgatjátok a nagyi elől a rossz híreket?
- Megkéred, hogy ne árulja el apának, hogy játék közben sérült meg a hifi?
- A családban egymás között elhallgattok dolgokat?
- Őszintén beszéltek egymás előtt az érzéseitekről?
- Őszintén, a gyermek nyelvén elmagyarázzátok neki a nehezebb helyzeteket vagy inkább hallgattok, “kegyesen hazudtok”?
- A gyerek elől elhallgattok dolgokat, vagy megjátszátok magatokat, ne tudjon a nem neki való dolgokról?

Ha a családban ott van a félrebeszélés, a suskus, az őszintétlenség légköre, akkor bizony a gyermek is hajlamosabb lesz rá.