Van, aki arra panaszkodik, anyja, apja hirtelenharagú volt, jobb lett volna, ha kicsit vár vele, míg megfogalmazza, mi a baja, akkor nem zúdult volna rá minden feszültség. És van, aki épp azzal kapcsolatban hordoz magában rossz emlékeket, hogy sokszor utólag derült ki, a szülőnek valami baja volt azzal, ahogy viselkedett, ettől folyamatos bűntudat alakult ki benne, mert sosem tudta, jó vagy rossz, amit épp tesz, mindig benne volt a levegőben, hogy utólag leszúrást kap.
Ha azt fontolgatja a szülő, azonnal vagy később reagáljon, több szempontot érdemes mérlegelnie. Minél kisebb gyerekről van szó, annál inkább csak az azonnali reakció az, aminek értelme van. A memória fokozatosan érik, egy két éves gyerek nem emlékszik tisztán arra, mi volt órákkal ezelőtt, főleg nem minden árnyalatával együtt, hogy például neki mi volt a baja, mikor fejbe verte a másik kisgyereket.
Holott ez is fontos a dolog feldolgozásához, mert a nevelés nem egyirányú folyamat, amikor is a szülő kifejezi véleményét, hanem jó esetben az is teret kap, hogy a gyerek miért tette, amit tett. Persze, az említett korosztálytól nem várható részletes leírás a lelkiállapotát illetően, a szülőtől viszont igen, hogy megfogalmazza a gyermek szempontjait is. Például: „értem, hogy dühös lettél, amiért Julcsi nem adta vissza a lapátodat, de akkor sem szabad fejbe vágnod.” Vagy: „azt hiszem, éhes és álmos vagy már, ezért is van rosszkedved, de ettől még ne szórd szét a játékokat”.
A kisgyereknél tehát két okból is fontos az azonnali reakció: hogy értse, pontosan melyik viselkedés nem tetszik nekünk, és hogy értse, ezalatt benne mi történik. Minél idősebb a gyerek, annál jobban fel tudja idézni utólag is, mit miért tett, és hogy érezte magát akkor, így lehetőség nyílik arra, hogy utólag is meg lehessen beszélni sok mindent.
Ugyanakkor sok szülő azért fejti ki később, mi nem tetszett neki, mert nem akarja megalázni a csemetét, például mások előtt megszidni. Míg más szülők éppen azért fejezik ki szívesebben utólag, ha valami nem tetszik nekik, mert társas helyzetben ők maguk vannak zavarban, elvesztik a spontaneitásukat az esetleges nézőközönség előtt, nem tudnak természetesen kommunikálni a gyerekkel, ezért inkább későbbre hagyják a nevelést, mikor otthon lesznek szűk körben.
Mari, aki folyton félt még felnőttként is, hogy valamit elront (különösen társas helyzetekben), arról számolt be, rájött, hogy anyukája gyakran utólag fejtette ki, neki mi volt kínos egy társas eseményen. Például, hogy a kis barátai sokáig maradtak, pedig ő már fáradt volt.
Ez egy hat éves kori emlék, azaz ekkor még az anyának kellett volna ott helyben terelgetnie a gyerekeket, és semmiképp sem elvárni a hat évestől, hogy legyen tekintettel rá, és kitalálja az ő felnőtt szükségleteit. Azonban általános kételyt ültetett el benne az, hogy gyakran előfordult, ott, a helyzetben semmi jele nem volt annak, hogy valami gond lenne, és utólag kérte számon az anya, valamit miért így vagy úgy tett. Ez olyan érzést szült, hogy hiába figyel a másikra, mégis lépten-nyomon elkövethet hibákat, amikért számon fogják kérni.
Indokolt az utólagos megbeszélés, ha nagyobb (kiskamasz, kamasz) gyerekről van szó, aki már számos szabállyal tisztában van, valamennyire elvárható tőle, hogy a szülő állandó koordinálása nélkül is feltalálja magát, és ő is elvárja, hogy ne terelgessék mások előtt. Ő már elbírja, ha utólag hozzuk szóba, egy helyzetben valami nagyon zavart minket. A kisgyereket viszont szomorúsággal, szégyennel tölti el, hogy anyuka, apuka megfeddte, és az utólagosság csak még kezelhetetlenebbé teszi a helyzetet.
Persze, alkalmanként lehet ez indokolt, csak ne legyen megszokott, hogy a gyerek az adott helyzetben nem kap visszajelzést arról, rendben van-e, utólag viszont kap valamiféle értékelést, mintha átnyújtanánk az év végi bizonyítványt.
Ezzel a fentieken kívül még az is probléma, hogy elvész a korrigálás lehetősége. Ha szól apu, hogy „kérlek, beszélj egy kicsit halkabban, mert szinte kiabálsz”, a gyerek visszavehet a hangjából, és látja, hogy ellazul a szülő arca, azaz, ahogy most beszél, az már rendben van. Ha viszont este röffenti oda a szülő, hogy „nagyon idegesítő volt, hogy Zsuzsáéknál egész ebéd alatt olyan fennhangon beszéltél, mint aki kiabál”, nem tud módosítani, legfeljebb elkezdhet szorongani, hogy legközelebb eltalálja-e a jó tónust, vagy szégyenkezhet utólag.
Persze ahhoz, hogy ne szégyenítsük meg a gyereket, mikor ott helyben jelzünk neki vissza, meg kell tanulnunk úgy kommunikálni, hogy ne tegyük bele az összes feszültségünket (főleg azt ne, ami rólunk, a mi speciális érzékenységünkről szól, és nem is a gyereknek van vele dolga), és képesek legyünk ítélkezés, minősítés nélkül fogalmazni.
Azt, hogy „te ilyen buta vagy?” vagy, hogy „most csalódtam benned!”, még jobban fáj közönség előtt hallani. De ezek négyszemközt és utólag is káros mondatok. Ráadásul az azonnali visszajelzés nem jelenti, hogy okvetlenül közönség előtt, fennhangon történik. Szólhatunk diszkréten is a gyerekhez: feltűnés nélkül félrevonhatjuk kissé, vagy legalábbis odaguggolhatunk, hogy elsősorban őhozzá jusson el, amit mondani akarunk.
Cziglán Karolina
pszichológus
pszichológus
(Forrás: divany.hu)
