Babahordozás és kötődő nevelés, avagy a hit, remény és szeretet hármassága a gyermeknevelésben

Kékesi Raymund: Miből áll a kötődő nevelés? – kérdezem dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus – pszichoterapeutát, a téma ismert kutatóját.
Bagdy Emőke: – A kötődő nevelés három fontos összetevőből áll, úgymint: hordozás, együttalvás és igény szerinti szoptatás. Ez a három alkot egy egységet. Ebből természetesen lehet, hogy valamelyik hiányzik, általában az együttalvás az, ami ritkábban fordul elő, noha jelentősége óriási, különösen az első életévben. A szülőknek tudni kellene azt is, hogy a különös és megmagyarázhatatlan csecsemőhalálok mindig csak akkor fordultak elő, ha a gyermek külön szobában volt magára hagyottan!
Az együttalvás az ősi kultúrákban a megmaradás, a biztonság záloga volt. A továbbélés szempontjából ez egy idegrendszerileg bevésődő, imprintálódó védelmi reakció! Itt vagy mellettem, érezlek, hallom a szuszogásodat, a hangodat, ezek mind megtartó ingerek, amelyek nagyon jót tesznek az idegrendszernek!
Az apa és az anya két oldalról történő közrefogása a gyereknek egy optimális helyzet. A gyerekek nagyon – nagyon szeretik ezt! Annyira szeretik a szülői test közelségét, hogy a konvencionális családokban hajnalban ha felébred a gyerek, fogja a kispárnáját, s megy az anyjához vagy az apjához, és ez természetes, és hagyni kell!
 K.R.: – Spock az együttalvást sem javasolja, valamint meghatározott időnkénti szoptatást ajánl!
Bagdy Emőke.: – Pedig az igény szerinti szoptatással csodálatos dolgokat él meg a mama! Felfedezi például, hogy a gyermek önszabályozó. Nem igaz, hogy a gyermeket minden szükséglete esetén a cicivel kell kielégíteni! Az odafigyelő anya meg tudja különböztetni, hogy jaj, most úgy sír, mint amikor kényelmetlenül érzi magát, s most úgy, mint amikor éhes. Nem mindenre etetéssel kell válaszolni, de az igény szerinti szoptatás azt jelenti, hogy a gyermek maga jelzi, mikor éhes. Ha ezt engedjük, kialakul egy egészséges ritmus, s éjszaka ha mégis felébred, sokszor elég, ha az anya a kezét odateszi a gyermekre, az meg tud nyugodni, és tovább alszik. Vannak rossz mítoszok, ijesztgetések, de ezek nem igazak!
A gyermek önszabályozó lesz – ha hagyjuk. Úgy fogja mindezt kialakítani, hogy ő is komfortban lesz, meg mi is. Az önszabályozás a hordozással kapcsolatos igényére is igaz: ha igény szerint vesszük fel, a mozgékony szakaszra kialakul, hogy csak akkor kéredzkedik ölbe, csak akkor veteti fel magát, amikor valóban fáradt, amikor valóban nyugtató szülői magatartásra van szüksége. Nem igaz, hogy kényszerűen magunkon kell hordozzuk őt örökre!
A szülők mégis félnek ettől, bátortalanok, s a gyermekorvos sem nagyon támogatja őket ebben. A védőnők szocializációja, szakmai nevelése nem olyan, hogy a kötődő nevelésben támogassa a szülőket, hanem még mindig az elavult Spock-féle rendszerre tanítják őket, azaz hogy ne kapdossák fel a gyermeket, ha az sír… Olyan elavult tudásanyagot adnak át a védőnői hálózatban a szülőknek, amin rendszeresen megdöbbenek. Ezt sajnos megtámogatja a gyermekorvosi hálózat is. A kismamák, akik általában bizonytalanok és segítségre van szükségük, elhiszik mindezt, s a védőnő számon is kéri tőlük, hogy „megcsinálta, kismama, amit mondtam, ajánlottam?” Nagyjából be van fékezve az egész változási folyamat.
K.R.: Mindez sajnos Erdélyben is így van, ahol pedig sokkal hagyományosabb nevelési gyakorlatot feltételezne az ember.
Bagdy Emőke: Egyedül a csángóknál maradt meg a hordozás. Amikor megírtam a Családi szocializáció és személyiségzavarok című könyvemet, s elkezdtem az érintéssel, a korai érintések jelentőségével foglalkozni, feltűnt, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak a kutatók, igy Braselton is a ringatás, ölelés, tehát a vesztibuláris ingerlés idegrendszeri fejlesztő hatásának. Ez természetesen főként a testen való ringatásra vonatkozik! Pontosan meghatározhatóak azok az agyi területek, például a kisagyi burkiniális kosársejtek, amelyek ennek hatására hihetetlenül gyorsan és nagyszerűen fejlődnek, nem beszélve arról, hogy ez a fajta kontaktus, vagyis a testkontaktus az anya-gyermek kapcsolatban mennyire meghatározó.
Akkor még, vagyis a hetvenes években az autonómia tudománya nem tartott ott, ahol most, mégis voltak erre vonatkozó előrejelzések. Ilyenek voltak a Harlow-kísérletek. Ezeket majmok közt, drótanyával és szőranyával végezték, tehát a kismajmokat elválasztották az anyjuktól a szopós időszakban, de amikor a táplálkozásra került sor, két helyen tették lehetővé számukra a táplálék felvételét: egy drótanyán, valamint egy szőranyán helyeztek el nekik megfelelő cumikat. A drótanyán adott tejhez is odarohant a kismajom, de utána rohant a szőranyához, és rajta csimpaszkodott, akkor is, ha az nem adott tejet! Ez igazolta azt, hogy ha elválasztják a kismajmot, és nem hagyják, hogy a szőrbe csimpaszkodva töltse az idejét, s innen ereszkedjen le, majd kezdje meg a társakkal a fajra, a társas együttélésre jellemző viselkedést, akkor teljesen elvadul, és a nemi jellegzetességek sem jelennek meg nála megfelelően! Annyira elvadul, hogy nem is tud közösülésre jellemző tevékenységet kifejteni. Mindez felnőtt korra is megmarad, és általában idejekorán el is pusztulnak ezek az állatok. Gyakorlatilag tehát a normális, fajra jellemző viselkedés, így az utód létrehozására jellemző viselkedés sem tud kialakulni, és elpusztítja magát a faj!
Már Hermann Imre pszichoanalitikus leírta a megkapaszkodás képességét, mégpedig olyan, az emberi lényre jellemző, magával hozott ösztönként, hogy tulajdonképpen az ember léte függ attól, mennyire gondozzák, hordozzák, szoptatják, ölelik gyermekkorában!  Az embergyerek érettség szempontjából koraszülött, hiszen a születés után még hosszú ideig önellátásra képtelen. Hermann leírta, hogy a megkapaszkodás adja számára a legalapvetőbb életérzést, tehát a biztonságot ebben az életszakaszban! Ha nincs biztonság, nagyon kóros folyamatok bontakozhatnak ki az embergyerekben. Harlowékat megelőzően ő is a majmok megfigyeléséből vette a példát, de mivel magyar, valamiképp feledésbe merült, hogy ő már mindezt 1938-ban megállapította, és javasolta a szülőknek, hogy legyenek partnerek gyermekükkel ebben a bizonyos kötődés – szükségletben. Az egész kötődés-irodalom a Hermann által felfedezett megkapaszkodási ösztönre vezethető vissza, azaz annak kutatására, hogy mi a csudát jelent a gyermek fejlődése szempontjából, hogy kötődik, kapaszkodik.
K.R.: Ez fizikai és lelki kötődést, kapaszkodást is jelent?
Bagdy Emőke: Természetesen mindkettőt egyszerre. Winnicott leírta, hogy az anya és a külvilág közti kapcsolat áthidalására kell a gyermek számára egy átmeneti tér, s az átmeneti tér leküzdésére is kell valamilyen átmeneti tárgy, amely a mamát szimbolizálja. Amikor nincs ott a mama, kell egy mamapótlék, hogy a gyermek ne rettenjen meg az ijesztő külvilágtól. Szőrös holmik, macik, kis rongyocskák. Ezeknek még a szaga is szimbólumértékű, azt a biztonságot szimbolizálja, amit a mama ad.  Sok gyermek annyira ragaszkodik ehhez, hogy nem is alszik el nélküle, van, hogy azt nem szabad kimosni sem. A gyermek számára ez szimbólumértékű, és arról szól, hogy mintha a mama itt lenne.

A fejlődéspszichológia egyre inkább rádöbbent arra, hogy ez a korai kötődés valóban ösztönszükséglet. Ahhoz, hogy az ember később önálló legyen, először kell tudni jól ragaszkodni, feltankolni a szó szoros értelmében biztonsággal, szeretettel. A sejtmemóriába beívódik az a biztonságérzet, hogy rólam, ha valami baj van, mindig gondoskodnak, engem mindig megsegítenek. Ha a szükségleteimben kielégítenek, érzem azt, hogy rám odafigyelnek, törődnek velem, ha én jelzem, hogy van valami bajom, tudom, hogy jön a segítség, akkor ez a sejtek mélyére ülteti be azt a biztonságot, hogy nekem helyem van az emberi világban, fontos vagyok, szükség van rám, szeretnek engem. Ez egy életérzés. Ekkor dől el az, hogy én úgy vagyok –e a világban, hogy érzem, hogy „jaj de jó, hogy vagyok, és itt a helyem, vagy Verlaine szavaival azt kell érezzem, hogy „mit keresek én a világban, meghalok a szomorúságban, imádkozzatok a lelkemért”, tehát mit keresek én a világban, kinek vagyok én fontos, szükséges – e egyáltalán, hogy létezzem?

Az etológusoknak szintén nagyon sokat köszönhetünk a kötődésérzés kialakulásának vizsgálatában. Konrad Lorenz leírta az ÖKM – vagyis az öröklött-kiváltott mechanizmus reflexcsomagját, azaz igazolta, hogy vannak szenzitív időszakok úgy az állatok, mint az ember életében.
Ebben az időben mintha beizzana a várakozásra bizonyos ingerek iránt az élő szervezet, várván, hogy jöjjön már az az inger! Van egy örökletes potenciál, s erre jön egy kulcsinger, ami kiváltja azt a készenlétben várakozó viselkedésmódot, amit csak az a kulcsinger nyithat meg, imprinting, azaz életre szóló módon. A kiscsirkék is mennek az anya hangját utánzó doboz után, és ahhoz kötődnek, hiszen hallják a jellegzetes, csipogó hangot.
 K. R.: – Ezért nehéz elválasztani, hogy mi az öröklött és mit kapunk a neveléssel.
Bagdy Emőke: – Igen, és világossá kellene tenni minden ember fejében, hogy rengeteg mindent öröklünk, mint lehetőséget, s a kibontakozás csak azon múlik, hogy jön-e kellő időben, a megfelelő felkészültségi állapotban a megfelelő inger, amely ezt beindítja. Ha egyszer beindította, akkor az már megy. Hatalmas automatizmus az ember, s ez programszerűen működik.  Az embergyermeknél sok-sok szenzitív periódus van.
Várja a kulcsingereket a szervezet. Ilyen a születés utáni első időszak is. Nagyon fontos az újszülött számára az első találkozás az anyával, még magzatszurkosan, amikor jó, ha egyáltalán az anya szívhangjait hallja. Ekkor ő is és az anya is megkapja azt az érintkezést, amivel a gyermek az ő illatát életre szólóan bevési az emlékezetébe. Száz melltartó közül a gyermek kiválasztja szagra az anyukáét, ha az anya szoptatta őt. Fantasztikus érzékenység alakul ki ilyenkor az emberben. Ez az időszak, azaz az első benyomások meghatározzák, hogy mennyire fognak kötődni egymáshoz szeretettel, ragaszkodással, odaadással.
Az első életévnek hihetetlen jelentősége van más területen is. A gyermek első hat hónapját a szimbiózis érzése, azaz az „egyek vagyunk” állapot jellemzi. Nincs határ az anya és a gyermek között. Ami az anyával történik élettanilag, az lezajlik a gyermekben is, és viszont. Ez a fantasztikus átfolyás, átáramlás azt jelenti, hogy még mindig olyan a gyermek számára a világ, mintha az anyja hasában lenne.
Saját kutatásaink 700 hordozó családra terjednek ki, és azt igazolják, hogy az első életév a legfontosabb a hordozás szempontjából azokban a biológiai programokban, amelyek így megíródnak. Gondoljuk el, hogy a testi kontaktussal egy olyan oltalmazó-gondozó hormonműködés programozódik, oxitocin, endorfin, női nemi hormonok termelődésével, hogy amikor a gyermek izgalmi állapotba kerül, de a mama a testén hordja, a gyermekbe hormonális szinten kifejeződő nyugtató hatás kerül! Emiatt tehát nem csak az anya érez egyfajta nyugalmi, békés állapotot, hanem a gyermek izgalmi állapota is lecsökken. Azok a természetes diszkomfortok, amik máskor, máshol elő szoktak fordulni, tehát nyugtalanság, felsírás, ezeknél a gyermekeknél nincsenek.
A nem hordozó anyák is nyugtatják a gyermeküket azzal, hogy szoptatják, testre veszik. Érdekes, hogy mégsem veszik észre, hogy amikor a gyermeket szoptatják, micsoda megnyugvás következik be a gyermeknél?!?
Magam tapasztaltam hordozóegyesületekben, hogy a picik csúsznak, másznak, barátkoznak egymással, teljesen nyugodtak, s nincs az a sírás, lárma, kétségbeesés, mint más kisgyermek között lenni szokott. Ha szükséges, felmásznak, a mama felveszi őket, s egy darabig ott vannak nála, utána lemennek, és mennek tovább. Nem igaz tehát, hogy le sem lehet tenni, s állandóan a testen kell hordozni a hordozott gyermeket!
Ez a megnyugvás nem csak akkor és ott jön létre, mint egy pillanatnyi reakció, hanem programozódik a kicsi emberben, hogyha majd felnő, és rég lekerült az anyaölből, de éri őt valamilyen distressz, valami izgató inger, akkor bekapcsol automatikusan ez a gondozó – oltalmazó program, mintha csak az anya a testén hordozná. Programozódik egy stresszreakcióra adott, önvédelmi – biológiai program. Ennek óriási a jelentősége, hiszen a fél világ stresszbeteg. Az emberekben túlságosan magas a stresszhormonok szintje, és nincsen kompenzáló hormon, hiszen a legtöbb embernek kimaradt ez a bekapcsoló mechanizmus.
K.R.:  A babakocsi lenne ennek az oka?
Bagdy Emőke: Van egy folyamatban lévő összehasonlító vizsgálatom a hordozó és a babakocsis családok képviselői között. Nagyon érdekes, hogy a babakocsis kultúrás vizsgálatra sikeresen toborzott anyukák száma jelentéktelen volt. A babakocsis anyukák egyszerűen nem érdeklődnek annyira a gyermeknevelés kérdései iránt, s nincs bennük az az emocionális érzékenység, amely a hordozó, vagyis a gyermekkel ilyenfajta intenzív kapcsolatot építő anyákban valahogy tüzel és kiváltódik. Ők érdeklődnek, hogy csináljuk, mint csináljuk, mi a jó a babának, mi a jó nekem.
Korunkban Liedloff robbantotta be a hordozáskultúrát a köztudatba „az elveszett boldogság nyomában” című könyvével. Összehasonlító elemzést ad arról, hogy a kultúrák korábban nagyon tudták, milyen jelentősége van annak, hogy a gyermeket az első életidőben a testen hordozzuk, mégpedig minél többet a testen! Leírja, hogy például Tahiti szigetén mai napig él az a szokás, hogy a gyermeket le sem teszik, egészen fél éves koráig. A keresztanya, nagynéni, minden női családtag sorra adja át a gyermeket egymásnak, hogy le ne kerüljön a gyermek a földre. Fél éves korában tartanak egy nagy ünnepélyt, amellyel köszöntik, hogy megérkezett az emberi világba, s úgy köszöntik, mintha akkor született volna meg. Akkortól fogva le lehet fektetni, ágyba tehető.

K.R.: – Én apa vagyok, de  szintén hordoztam a gyermekünket.
Bagdy Emőke: Jól tette. Nincs az előírva, hogy csak az apa vagy az anya tegye. Amíg szopik a gyermek, fontos, hogy állandóan ott legyen a közelben az Édesanya, de kutatások bizonyítják, hogy ha az édesapa hordoz, az is a testkontaktus-igény kielégítése és a fentiek szempontjából azonos értékű.

K.R.: A honlapunkon található egy videó, amely azt mutatja be, hogy mit lát egy gyermek a babakocsiból, és mit lát ehhez képest hordozva. Hordozva gyakorlatilag ugyanazt látja, éli át, amit mi, a babakocsiban fekve maximum arcokat lát és az eget.
Bagdy Emőke: Ezeknek a különbségeknek óriási szerepe van a személyiségfejlődésben. Egészen más, hogyha én az ismeretlen világgal úgy találkozom, hogy az bátorrá és kíváncsivá tesz, hiszen közben ott van a biztonság, s nem kell attól rettegnem, hogy majd mi történik velem. A testközelség eleve ezt az ős biztonságot adja. A sejtmemóriába be van írva, hogy a testből születünk, és ilyen az idegrendszerünk működése is.  A testi kontaktusra megnyugszunk.
Az érintéspszichológia bizonyította, hogy felnőtteknél még az olyan érintés is, amelyet csak az érzelmi, azaz a jobb agyfélteke fog fel, s ingere csupán a talamuszig jut, tehát át sem jut a tudatosulásba, vagyis az ember nem is veszi észre, hogy megérintették, ez is entdorfin-termelést és immunstimulációt hoz létre. Elképesztő módon érzékeny tehát az ember a másik ember érintésére, hatására.
Napi 3 óra intenzív testen hordozás az első életévben már elegendő ahhoz, hogy ezek a biológiai programok kialakuljanak, s hogy az úgynevezett biztonságos kötődés kialakuljon. Sokan attól félnek, hogy a gyermek majd állandóan karban akar lenni, s nem kérezkedik le. Ez nem igaz! Aki nem próbálta, nyilván ezt mondja, de aki kipróbálta, tudja, hogy a baba mennyire magától jelzi azt, hogy szeretne szabadabb mozgást, vagy éppen el akar a testtől választódni. Az erre vonatkozó vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy ha a gyermek megkapja az alapvető ellátmányt, tehát színültig feltöltjük az érzelmi tankját, akkor köszöni, jól van! Jóllakatták, s egy ideig nem is tart újabb töltekezésre igényt.
Akkor le tud válni, tud már a második életévben már autonóm személyiségként működni. Nincs olyan, hogy a gyermek túlkötődik, és majd nem akar elmenni! Túlvédve, túlbiztosítva, azaz nem engedve, hogy megtapasztalja a saját határait, lehet szeretni egy gyermeket, ez nyilván nem egészséges, túlszeretni azonban nem lehet! A szeretet olyasvalami, amiből nem lehet túl sokat adni!
K.R.: Amikor mi beadtuk például istentisztelet alatt a gyermekmegőrzőbe lányunkat, már első alkalommal berohant a többi gyermek közé, nem kellett vele ottmaradni órákig, mint sok más gyermekkel, s ugyanez volt a helyzet az úgynevezett óvodai beszoktatásnál: ott sem hisztizett, hogy ne hagyjuk ott. Megmondtuk neki, hogy délután jövünk majd érted, és minden rendben volt. Sokan azt mondták, ez azért van, mert az egyik gyermek ilyen, a másik meg olyan – a tiétek éppen olyan. Mi azonban úgy éreztük, ebben szerepe lehet a hordozástól kialakult biztonságtudatának.
Bagdy Emőke: Amiről maga beszél, ez az ősbizalom. Erről szólnak a kutatások. A maguk gyereke feltankolt biztonsággal. Sok gyermek azért hisztizik, sír ilyenkor, mert fél, hiszen felnövekedése során annyi félelmetes esemény történt vele ebben a rideg, hatalmas világban. Elég a Lóci óriás lesz című Szabó Lőrinc-versre gondolnunk:

“és ahogy lekuporodtam, úgy kelt föl rögtön a világ, tornyok jártak – keltek köröttem, és minden láb volt, csupa láb, és megnőtt a magas, a messze, és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén.”

Mi el sem tudjuk képzelni, milyen rettenetes annak a gyermeknek a külvilág a sok ijesztő újdonságával, mert ugye nem tudja még, milyen az, és mit várhat tőle. Egy biztonsági pontja van, ahol mindig tudhatja, mit várhat: jót és biztonságot. Ezért lehet a gyermeket életre szólóan biztonságra nevelni. Adunk neki egy évet, és életre szóló biztonságot kap. Tud bízni másokban, tud reménykedni, kap egy alapvető igenlő életérzést, azt az érzést, hogy „jó, hogy van a világon, tud örülni a dolgoknak. Más az életminősége, sokkal optimistább. Az optimizmus-kutatásban nemrég jelent meg az a döntő közlemény, amely azt igazolta, hogy 6-12 hónapos kor között dől el, hogy mit épít be a gyermek a jobb agyfélteke-tárába a világról. Ez a tükrözés időszaka, s nem mindegy milyen mimikákat, posztulákat, érzelmi üzeneteket olvas le az a gyerek, és mivel tölti fel érzelmi tárát.  Ekkor dől el, hogy az optimizmus, mint beállítódás lesz-e az alapvető életszemlélete. Ha a szülők eléggé kedvező, életigenlő, biztonságadó, hiteles érzelmi tükrözést adnak, tehát az anya nem megjátssza a jókedvet, szeretetet, hanem tényleg az van benne, s azt sugározza, akkor abból a gyermekből egy optimista ember lesz. Nem születünk pesszimistának vagy optimistának.
K.R.: – Valószínűleg ezzel lehet összefüggésben az is, hogy vizsgálatok bizonyítják, hogy azokban a társadalmakban, ahol többségben van a hordozás, sokkal nagyobb a felnőtt kori elégedettség, optimistábbak az emberek, s így több a boldog ember.
Bagdy Emőke: Ez egész nyilvánvalóan megalapozott. A kötődés-irodalom azt írja, hogy az anya-gyermek kapcsolatban biztonságadó, konzekvensen jelenlévő anyai ellátmány a gyermekben olyanfajta kötődés-képességet alakít ki, amelyben megvan a hit, a bizalom, a reménység képessége. A hit – remény – szeretet képességét tanuljuk meg anyatejjel beszívott módon az első életévben.
K.R.: – Ez tehát nem más, mint Jézus tanításainak az esszenciája, vagyis az igazi keresztyén nevelés alapja.
Bagdy Emőke: Hit , remény, szeretet – ez így van! Ezt a hármat az első életév adja, alakítja ki bennünk!
Ha jól kötődünk, tehát kialakul bennünk ez a fajta biztonságos kötődés, akkor ez a felnőttkori párkapcsolatainkra is kihatással van! Ha szorongó vagy ambivalens kötődésű lesz a gyermek, ez a felnőttkori párkapcsolatát is megronthatja! Nem mer bízni abban, nem hiszi el, hogy ő szerethető, szeretetre méltó! Állandó megerősítésre van szüksége, és kínozza a másikat! Továbbviszi a gyermekkori szeparációs szorongásait!
K.R.: – A borderline – kór és a hasonló személyiségzavaros betegségek is ezekre az okokra vezethetőek vissza?
Bagdy Emőke: A 7-26. hónapig tartó időszak fejlődési történései sérülései, tehát az úgynevezett alapzavarok vezetnek ilyen fajta személyiségzavaros betegségekhez. Mindaz tehát, ami a szociális én születése, kibontakozása előtti-alatti korban zajlik.
K.R.: A gyermek intelligenciájára szintén visszahat a hordozás?
Bagdy Emőke: Az érzelmi intelligenciára nagyon is! A hordozott gyermekben kapcsolati szabadság, nyitottság, bizalom, kedvesség, elébe menés, félelem nélküliség alakul ki. A hordozott gyermekek kedves, nyitott személyiségűvé válnak, és például nem lesznek verekedősek. Ebben különösen jelentős szerepe van a testi kontaktusnak! Ha az így nevelt gyermek birkózik az apjával, s így szeretettel küzd vele, vagy az őt játékosan dobálja a levegőbe, akkor a gyermekben egyszerre alakul ki az a belső reflex, hogy amikor küzdenie kell majd önmagáért, asszertívnak kell lennie.  Mivel ezt az apjával, a szeretteivel tanulta meg, tehát úgy, hogy közben biztonságban van, kialakul benne az a küzdőképes hormonkészlet, amely rábírja arra, hogy tudjon magáért küzdeni, de az a szelídítő program is, amely nem engedi, hogy a másikban eközben kárt okozzon. A kötődő, testi kontaktussal járó neveléssel tehát beépül, bevésődik az életébe, tudatába a nem agresszív magatartás mintája. Azt hiszem, ez egyszerűen gyönyörű!

(Forrás: hunbaba.com )