Ha okosan dicséred, többet profitálhat belőle!
Amikor a babánk még olyan csöpp, hogy először ül vagy áll egyedül, minden kis lépését diadalittas örömmel kísérjük, épp csak a fanfárok nem szólalnak meg: igen, ez a kisember erre is képes, vigyázz, világ, jövünk! Szinte az egész napunk "Jaj, de ügyes vagy!" jellegű mondatok között telik. Aztán telnek a hónapok - évek -, és a diadal, bár sokszor velünk marad, valahogy veszít a jelentőségéből. Egyre több dolgot várunk el, néha olyasmiket is, amiket, ha jobban végiggondoljuk, talán belátjuk, hogy nem is kellene elvárnunk. Az ügyes jelző mellé néha jön egy-egy ügyetlen, konok, erőszakos, hisztis jelző is...Hogyan lehet jól dicsérni?
A dicséret nagyon fontos építőeleme a gyerekek önbizalmának, önértékelésének. Rögtön hozzá is teszem, hogy a kimondott szavak majdnem olyan hangsúlyosak, mint azok, amelyeket csak magadban mondasz ki. A dicséret hihetetlen erőt és tartást ad a gyereknek, ám ezek a tartóoszlopok is megrogyhatnak, ha a dicséretünk csak jelzőket használ. Ügyes, szép, jó, nagyszerű, legjobb... Mi a baj ezekkel a dicséretekkel? A dicséret ebben a formában is működőképes, azonban ha folyamatosan jelzőket használunk, tulajdonságokat adunk neki, amelyeket meg is tudunk változtatni. Amit egyszer adtunk, máskor visszavehetjük. Ügyes - amikor egyedül elpakolja a játékait, de ügyetlen - amikor aznap harmadjára önti ki a vizet a poharából. Jó kislány - amikor odaadja a babáját a szomszéd kislánynak, hogy ő is játszhasson vele, de rossz - amikor nem akar hazajönni a fagyizóból. Az egyik jelző kioltja a másikat, és ha a szüleitől is ellentétes jelzéseket kap saját személyiségéről, hogyan tudna eligazodni rajtuk? Felnőttkorban ez már egyszerűbb, hiszen van egy kialakult énképünk, de a gyerekünk belőlünk építi fel önmagát: "szóval ilyen vagyok én!" Adjunk neki stabil alapokat és biztosan álló talapzatot az építkezéshez!Mi az a leíró dicséret?
A jelzőket használó - minősítő - dicséret helyett inkább írjuk le azt, amit látunk vagy érzünk az adott dologgal kapcsolatban. Amikor például megkérdezi, hogy milyen az a gyurmacsiga, amit az oviban csinált - mondhatod neki, hogy gyönyörű, és soha életedben nem láttál szebbet (és könnyen lehet, hogy komolyan is gondolod). Ha azonban azt nézed, hogy számára mi lehet a legjobb dicséret, akkor elmondhatod neki, hogy különösen az tetszik benne, hogy a csigaház nem egyszínű, hanem sárgából és kékből lett összegyúrva. Most megkérdezheted, hogy mi a különbség. Meg hogy ebben aztán mi a különleges dicséret. Ha leírod, amit látsz (kék és sárga csigaház) és/vagy amit érzel (különösen az tetszik), akkor bizonyságot teszel arról, hogy valóban megfigyelted azt a gyurmafigurát. A "gyönyörű" általános, és akkor is elmondhatod, ha még csak rá sem pillantottál. A figyelem és ennek visszajelzése a valódi ajándék számára. Különleges bónusz, hogy ezek hatására a gyerkőc saját magát tudja megdicsérni: szép színes csigaházat tudok készíteni! Második bónusz, hogy az így megdicsért cselekedetet hosszasan fogja ismételni a gyereked! Lássunk erre néhány példát. Az egyik első csoportunkban egy édesanya arról mesélt, hogyan dicsérte meg leíróan a kisfia kézenállását: kiemelte, hogy milyen egyenesen tartja a lábait. A kisfiú olyan lelkes lett, hogy nem is akarta abbahagyni a kézenállást. Egy másik csoportban az anya a reggeli kávét behozó gyerekét dicsérte meg ezzel a módszerrel, a hatás nem maradt el, utolsó hírünk az volt, hogy azóta reggel 4.50-kor ezzel ébresztette az anyukáját, napokon keresztül. Mondták már, hogy amikor megismertettük a dicséretnek ezzel a módjával a családokat, nem szóltunk, hogy ilyen mellékhatásai lehetnek. Akkor most időben szólok: amit így dicsérsz meg, azt még néhányszor végig kell nézned, meg kell hallgatnod, és jó esetben örömmel tölt majd el, hogy így történt. Mindez szép és jó, és valóban remek lehetőség a gyermeki önbizalom építésében. Én mégis azt gondolom, hogy a valódi értéke az élményben rejlik. Nem jelzőket raktároz így el, hanem érzéseket és élményeket, amelyek nem törölhetőek el egy ellentétes előjelű jelzővel. Az érzést, amikor a következő gyurmacsigát készíti - ezúttal narancsból és zöldből -, és elképzeli, hogy anya majd ezt is jól megnézi magának; az élményt, amikor látja, hogy anya valóban megnézi, és ezúttal valami mást emel ki belőle. Azt, hogy képes volt valami egyedit létrehozni, képes volt anyának örömet szerezni, továbbmegyek: képes rendet teremteni a rendetlenségben, mosolyt csalni a síró kistesó arcára azzal, hogy odaadja a játékot, amit ő még nem ér el, hatással van a külvilágra, és visszajelzéseket kap. Ezt senki és semmi nem veheti el tőle. Ezek lesznek az igazi építőkövek az önbizalma tartóoszlopaiban. Ha évekkel később kétségei is támadnának önmagával és a képességeivel kapcsolatban, lehetősége lesz arra, hogy felelevenítse ezeket az emlékeket, tudva, hogy amire egyszer már képes volt, arra ismét képes lehet. Mert mindaz, ami kell hozzá, ott van, ahol akkor: benne, és ezt senki nem veheti el tőle.
(Forrás: babaszoba)
