kép forrása: mazsike.hu
Megmondom, én tényleg megnyugodtam attól, amit Vekerdy Tamás mondott. Nem mintha a hiteles jelenlétet a világ legegyszerűbb dolgának tartanám. De legalább nincs szabály, amit mindenképpen követni kell, és talán végső ítélet sincs.
Ez mégiscsak felszabadító. –
Hiteles kommunikációról, anyai bűntudatról, patchwork-családról, iskolarendszerről és Waldorf-kérdésekről beszélgettünk.
anyámborogass: Manapság az anyukák rettentően elbizonytalanodtak, jó részük folyamatos bűntudatban él, valamiért mindig hibáztatja magát.
Mi az oka ennek, és hogyan lehetne változtatni ezen a tendencián?
Vekerdy Tamás: Mindenkinek melegen ajánlható Libby Purves Hogyan ne legyünk tökéletes anyák? című könyve a témával kapcsolatban.
Ebből is kiderül, hogy tökéletes anya nincs.
Viszont ha képesek vagyunk a saját életünket élni, a gyerekünkkel is nagyon jót teszünk.
Ebben pedig különbözhetünk egymástól, hiszen van olyan anya, aki boldogan marad otthon a kicsivel, és olyan is, aki néhány hónap múlva megőrül, mint zöld özvegy a lakótelepen, hiszen mindenkitől távol utál élni, de azért a külső elvárások miatt hősiesen kitart. Pedig ez hülyeség. Ha ő úgy gondolja, hogy vissza kellene mennie dolgozni, akkor menjen.
Annak ellenére mondom ezt, hogy nagyszerű lehetett a régi világban az, hogy a gyerekek nem mentek óvodába, sőt, sokszor iskolába sem, például az arisztokrácia köreiben.
Csodálatos dolog családban felnőni, de ma a világ működése más, és ezt tekintetbe kell vennünk.
Ismétlem: a gyerek számára a legfontosabb, hogy az anya hogy érzi magát a bőrében.
És itt akkor meg is nyugodhatnánk, sőt, jó lenne, ha megnyugodnánk: mert nevelés nincs, csak együttélés van a gyerekekkel.
Kompetens együttélés. Hitelesség.
Azt csinálom, amit szeretnék, azt mondom, amit gondolok és érzek, nincs színlelés se a férjem, se a gyerekem, se az anyósom, se az anyám felé, csak önmagammal való azonosság.
llyenkor nyugodtan lehet tévedni és hibázni.
De beszélhetünk erről tudományosabban is:
mivel Amerikában szülés után nagyon korán kell visszamenni dolgozni, nagyjából három hónap elteltével, vizsgálták, hogy a bölcsőde ilyen kicsi korban hogyan hat a gyerekekre.
Az az ajánlás született, hogy ha egy mód van rá, az első életévben még ne adják bölcsődébe a babákat. Ez nem azt jelenti, hogy maradjon otthon az anya, akkor is, ha nem lehet vagy nem akar.
Egy jó bébiszitter vagy nagyszülő is megteszi.
A második életév betöltése után viszont kimondottan serkentő a bölcsőde.
Például a gyerek beszédkészségét fejleszti, ami a szilárd gondolkodás alapja.
De azt is hozzáteszik, hogy a gyerek ebben a helyzetben kissé agresszívebb lesz.
Pláne, ha netán van egy újabb kistestvér. Ez az első gyereknek mindig rettenetes.
anyámb: Mit tehetünk, hogy csökkentsük a gyerek szorongását vagy frusztrációját, ha kistestvére születik?
VT: Először is, ha a nagyobbik azt mondja a kicsire, „Dobjuk ki az ablakon, dobjuk ki a kukába”, az teljesen normális.
Ilyenkor nagyon helytelen azt mondani, hogy „Te kis Káin. Meg akarod ölni az öcsédet? Szeretned kell! Ő is a mi családunk része.”
A megparancsolt szeretetnél gyűlöletkeltőbb nincs!
Sokkal egyszerűbb úgy válaszolni, hogy „Jocikám, téged se dobtunk ki az ablakon. Ő is a mi gyerekünk, őt se dobjuk ki. Bocs.” Ez jobb, mint a letiltás.
És nagyon üdvözlendő, ha a gyerek kimondja a kívánságait meg a frusztrációját.
Ilyenkor ajánlható, ha megoldható, hogy ne menjen a bölcsibe, vagy csak rendszertelenül. Amikor akar.
De itt még egy megjegyzést kell tenni:
a régi világban nagycsaládban éltek az anyák – volt nagymama, dédike, nagynénik, nővérek – nem gondolt senki arra, hogy egy egyedülálló anya küzdjön egy-két-három gyerekkel.
A gyerekek idegesítőek, ha állandóan velük kell lennünk, kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat, amellett, hogy aranyosak, kedvesek, jókat lehet velük marháskodni, de csak akkor, ha az anya kipiheni magát.
Ha az anya időnként azt érzi, hogy „úristen, megfojtom ezt a gyereket”(akit egyébként imádok), nem tudja, hogy ez természetes; azért van így kiborulva, mert nincs biztosítva az ő személyes pihenőideje.
A régi világban, ha nem nagycsalád, akkor nagy cselédség volt. Szoptatós dada, pesztonka, gyereklány, később Fräulein, Miss, Madame (nevelőnők), szobalány, inas…
anyámb: De ott nem is volt ennyire szoros a kapcsolat az anya és a gyerek között.
VT: Nem, nem volt ilyen szoros és nem volt ilyen idegesítő. De mindig akadtak anyák, akik úgy érezték, hogy szorosabb kötődésük van a gyerekhez.
anyámb: Ezek szerint az anya akár három hónapos gyerekkel menjen el dolgozni, ha ő egy olyan karakter?
VT: „Ahol élet van, ott ellentmondás van” – írta Jung. Igen, „jó lenne, ha a gyerekek minél tovább a családban lennének”, és igen, „akár három hónapos korában menjen el az anya dolgozni, ha úgy érzi.”
Mind a kettő jó lehet a gyereknek, ha biztonságban érezheti magát.
fotó: Gálos Viktória
anyámb: Hiteles anyának és hiteles embernek lenni az egyik legnehezebb dolog.
Előfordulhat, hogy az anya a kicsi gyerekkel komoly belső krízisben van.
Ezt is ugyanolyan nyíltan közvetítse felé?
VT: Abszolút. Elmegy a hülye férjem, és arra kér, hogy ne mondjuk el a gyereknek, ne zavarjuk meg, mert dackorszakban van, oviba megy, iskolás lesz, satöbbi, és egyébként is ő minden este ott lesz meg reggel is, ő viszi, tehát szinte olyan, mintha mi sem történt volna.
De hát ezek mind baromságok!
A gyerek mindent lát, mindent érez.
Láthatatlan csápjai nemcsak a tudatos, hanem a tudattalan képzetáramlásunkba is elérnek, és nagyon zavarja, hogy nem tudja pontosan, hogy mit tud.
Tehát mindent azonnal mondani kell: igen, apa elköltözött.
És akkor én természetes módon elsírom magam. Vagy hősies vagyok, visszatartom a könnyeimet, és majd este folytatom a fürdőszobában egyedül?
Nem! Ott rögtön sírok.
Akkor a gyerek is sír, és ez nagyszerű, mert ott a dolog, ki van rakva.
Sokkal kevésbé káros, sokkal kevésbé traumatizáló, mintha ellepleznénk.
A gyereknek mindent tudnia kellene.
„Apa elköltözött. Egy másik nénivel lakik együtt, nekem ez rossz, de azért apa téged nagyon szeret.” Ezt meg lehet mondani neki.
További fontos dolog, hogy ha apa elköltözik, akkor ne egy rejtélyes helyen legyen, hanem mondjuk meg a gyereknek, hogy hova ment. Esetleg menjünk oda. Ebben az utcában, ezen az emeleten, ebben a szobában él –sokkal megnyugtatóbb, mint azt tudni, hogy valahol van apa, de senki sem mondja meg, hol.
anyámb: De az összes házastársi veszekedést nem adhatjuk ki neki.
VT: Nem, persze, nem fogok üvöltözni, hogy „az a rohadt ribanc, aki az apádat elcsábította tőlünk…”, ezt így nem öntöm a gyerekre, de korrekt vagyok, megmondom, mi a helyzet.
A gyerek úgyis átéli.
Egy teljesen másik helyzet, de ugyanerről szól, amikor anyuka a pszichológusnak azt mondja, hogy a fiának nyilván rossz a láthatás, hiszen utána mindig belázasodik.
Valószínűleg tényleg belázasodik, ezt el is hiszem.
De azért, mert az apa és az új barátnője olyan rosszul bánnak vele? Általában szó nincs róla.
Azért, mert átéli azt a kimondhatatlan feszültséget, hogy az anyja ugyan elengedi a láthatásra, de elvárná tőle, hogy rosszul érezze magát, és rossz dolgokat mondjon hazajőve.
„De Úristen –gondolja a gyerek – egész jó volt a láthatáson. Finom volt a rántott hús, amit ez az új spiné sütött. Ezt hogy mondjam meg? Ezt nem lehet megmondani, és: ezt nem is akarom érezni, mert akkor elárulom az anyámat!”
Borzasztó feszültség keletkezik benne, mert átéli az anya ide vonatkozó igényeit is.
Nem csoda, ha belázasodik.
Egyébként azt is meg lehet osztani vele, hogy “én nagyon nem szeretem Klári nénit, vagy Judit nénit, mert úgy érzem, hogy ő elvitte apát, de ez nem jelenti azt, hogy te ne szerethetnéd.”
anyámb: Ez egy elképesztő érzelmi nyitottságot feltételez, hiszen úgy is kell éreznem, hogy tényleg nem baj, ha szereti Klári nénit.
VT: Igaz, de mégsem lehetetlen.
Ismerek mozaikcsaládokat, akiknél karácsonykor ott van a gyerek anyja, a gyerek, az anyja új barátja és az ő kisfia, az apja és az apja új partnere a közös gyerekükkel és a partner korábbi gyerekeivel és a barátnő előző férje az új barátnőjével.
Ez hihetetlenül hangzik, de nem csak Svédországban fordul elő, hanem itt is.
A gyerek számára ideális, hogy a felnőttek azt mondják, hogy „igen, nem sikerült, szerettük volna, de nem ment, és akkor most így vagyunk.”
anyámb: Miért megy ez könnyebben mondjuk a svédeknél? Ők nyitottabbak?
VT: Igen. Mi nagyon zárt társadalomban, nagyon zárt családokat működtetünk.
A zártság egy bizonyos ponton túl elmekórtani kategória.
A zárt család betegítő.
Ebben jellemző az omnipotens ügykezelés: „mindent én oldok meg, és amit én mondok, az az igazság”. Ráadásul egy szado-mazochisztikus ügykezeléshez is vezethet: „rendet teremtek, a feleségemtől, a férjemtől nem tűröm el ezt vagy azt a viselkedést, és magam is úgy érzem, hogy ennek így kell lennie.”
A tagok szerepeikhez meredten ragaszkodnak.
Ezzel szemben a nyílt család a realitásban él, és kompromisszumokat köt.
Már Mérei Ferenc is megmondta, hogy az inkább egészséges emberek (persze senki nem az teljesen, ahogy senki sem beteg teljesen) többnyire jó kompromisszumokat kötnek, az inkább neurotikus emberek többnyire rossz kompromisszumokat.
Aki nem köt kompromisszumot, az elmebeteg.
Az elmebeteg az, aki tudja az egyedül üdvözítő igazságot.
anyámb: Egyre több magatartászavarosnak, figyelemzavarosnak, aspergeresnek, ADHD-snak mondott gyerek van körülöttünk, akik elvesznek a támogatónak mondott rendszerben. Legalábbis így tűnik.
De tényleg többen vannak, vagy csak a sok diagnózis mutatja ezt?
VT: Egy társadalomban, ha az a követelmény, hogy lehetőleg száz százalékban tudjon olvasni a populáció, sokkal több lesz a diszlexiás, mint a középkorban, ahol a népességnek ha egy százaléka tudott olvasni. A szülők sajnos azt is elhiszik a médiának, hogy „teljesítményelvű világban élünk: topmenedzser képzést már az óvodában is!”
„Ágikám, tudod, hogy a fiúk szerettek ide járni, de a férjem azt mondja, Zsófit nem hozhatom, mert a piros óvodában van angol és német, a zöldben jövőre állítólag japán is lesz… – nálatok pedig nincs idegen nyelv.”
Holott tudván tudjuk évtizedek óta, hogy zseniális topmenedzser abból lesz, aki lehetett teljes értékű óvodás sok mozgással, sok játékkal, mindennapos mesével, és lehetett teljes értékű kamasz lustasággal, teljesítmény romlással, merengéssel.
A teljesítmény kisajtolása a gyerekekből egy totális félreértés.
A rémült tanító nénik beküldik a kis elsősöket október környékén tucatszám a pedagógiai szakszolgálathoz, hogy adjanak igazolást arról, hogy a gyereket miért nem lehet megtanítani olvasni.
Mert diszlexiás, diszgráfiás, figyelemzavaros, vagy bármi.
E mögött az az abnormalitás rejlik, hogy az a cél, hogy első végére írjon-olvasson a gyerek.
Erre a tanítónő megpróbálja elérni, hogy karácsonyra mindenki nagyjából tudjon, akkor talán már év végére megbízhatóan fog menni.
Ez oltári hülyeség, hozzá nem értés, dilettantizmus. Miért kellene harminc gyereknek írni-olvasni első végére?
Ott van Zsófika, három nővérével tanító néniset játszottak, úgy jön, hogy ír-olvas.
Mellette Lacika, aki harmadikra fog csak stabilan írni-olvasni.
Ebből az következne, hogy Zsófika zseni, Lacika hülye? Esetleg pont fordítva!
A tehetségesek lassabban érnek nem egyszer. Stephen Hawking nem tudott megtanulni írni-olvasni, amikor kellett volna, holott akkor még egészséges volt.
Hihetetlen a hozzá nem értés, a gyerekek különböznek – differenciálni kell!
Fotó: Gálos Viktória
Egyébként pedig gondoljunk bele, hogy régen falun hogy éltek: nagy udvar, nagy kert, széles utca, csak néha zörög át egy szekér.
Az utcán lehet futkározni, sarazni. Közeli mező, közeli patakpart, rajta billegő palló. Ipiapacs, fogócska, bújócska, méta… Sok mozgás, sok szabad játék! Aztán elmentek iskolába, ahol sokkal kevesebbet tanultak, de azt alaposabban, viszont ők fűtöttek, ők hozták a fahasábot.
Környezetismeret? Lementek a patakra.
Nem úgy történt, hogy a környezetismereti tankönyvben két oldalon negyvenhét fogalmat ki kellett pipálnia a gyereknek, akinek a fogalmakhoz semmi köze, hiszen ő még konkrétumokban él.
Ez teljesen megváltozott.
A gyerekek ma mozgásukban korlátozva vannak, ülnek a tévé előtt.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mi lehet a családban.
Mert a zseniális Bálint Mihály is megmondta, hogy a gyerek neurózisa a család tünete.
Vagyis a családot kell megnézni, és sok mindent fognak találni, ráadásul a családok szerintem a mi civilizációnkban nem egészen normálisan élnek.
Én legalábbis úgy gondolom, nem egészen normális, hogy reggel nyolcra bemegyünk, ötre hazajövünk… Akár tél van, akár nyár, akár esik, akár fúj – ahelyett, hogy mint akár a jobbágy is, napunk beosztásában a magunk urai lehetnénk.
anyámb: A gyerekeink a mi tüneteinket hordozzák?
VT: Igen. Amennyire látjuk, a régi társadalom sokkal többet tűrt el, sokkal többre adott lehetőséget mozgásban és különbözőségben, sokkal kevésbé volt uniformizált.
Nem tudom egyébként, hogy több-e az ilyen gyerek. Úgy tűnik, hogy igen, több.
Hogy ez egy civilizatorikus ártalom, vagy van valamiféle akár genetikai elváltozás már ezzel kapcsolatban, erre nem tudnék lelkiismeretesen válaszolni.
Az igaz, hogy több problémát diagnosztizálunk, mint amennyi van, többet kellene „kihordanunk”, elviselnünk, de talán valóban több is a probléma.
anyámb: Hol van az a pont, amikor egy anyának el kell vinnie a gyereket szakemberhez?
VT: Ha nyugtalan, mutassa meg, reméljük, hogy kellő tapasztalatú szakember lesz, aki többnyire megnyugtató szavakat szól.
Hiszen mániáink vannak, mint szülőknek: nem eszik eleget a gyerek, tömni próbáljuk.
Pedig gyerek még éhen nem halt, ha volt mit enni. Ezek a mániák ráadásul a mi életünket is megkeserítik.
A szülő azt mondja a rendelőben: „Nem eszik a gyerek.” „És ma mit evett?”
„Ma semmit, csak a szokásos kakaóját reggel, meg a vajas kiflit.”
„Hoppá, akkor már valami csak van a gyomrában!” „Jó, kiflit eszik. Ez abnormális! Ezeket a hosszú dolgokat szereti: kifli, virsli, kolbász, banán…”,
„És önöknél ez gondot jelent?”
„Nem, de hát nem lehet örökké ezeken élni!”
Holott ez a gyerek már ezzel eszik gyümölcsöt, húst, kenyeret. Mi a probléma?
Fotó: Gálos Viktória
anyámb: Sokat beszélt az utóbbi időben az iskolarendszer hibáiról. Mi lenne az az első dolog, amit kijavítana holnap, ha tehetné?
VT: Idézném Hámori Veronikát, aki sajnos már nyugdíjba ment a Fazekas igazgatói székéből: kihirdetném, hogy egy évig semmilyen változás nem lesz.
Hogy a kedélyek lenyugodjanak.
Mert az, hogy állandóan megpendítenek új és új ötleteket dilettáns módon, roncsoló.
Kilenc osztályos általános iskola. Mi van?
Most ez mit jelent? Holnaptól?
Persze, vannak nagyon jól működő kilenc osztályos iskolák, de mennyi ideig készítették ezt elő, hogy sikeres legyen a finneknél? Harminc-negyven évig politikai konszenzussal.
Nálunk pedig az egyik párt rátör a másikra, amikor az éppen valami jót akar, csak azért, hogy ne ő csinálja meg.
Szóval egyetértek Hámori Veronikával.
Aztán már talán a nyugalom évében is több autonómiát adnék az iskoláknak és a pedagógusoknak.
Enélkül az egész nem fog menni.
Hagyjuk békén egymást! Hagyjuk békén az iskolákat, a tanárokat, a gyerekeket!
Tanúja voltam, hogy egy kitűnő tanító néni felállt egy nagy pedagógus ülésen, és azt mondta:
mi a lakótelepen tanítunk, a gyerekeink velünk beszélgetni szeretnének, és tudjuk, hogy a legnagyobb szükségük erre volna, de nem tehetjük, mert hajt a tananyag.
Mire felpattant az igazgatója: „Jolikám, ne is gondolj arra, hogy beszélgetni fogtok, tőlünk nem azt várják el!”
Na most, a beszélgetésnél jobbat elképzelni sem tudok.
A tanított és visszakérdezett tananyag a felejtés szemétládájába kerül, a beszélgetés hatékony:
ki vagy te, hogy élsz, milyen elképzeléseid vannak a jövődről?
Hihetetlenül fontos!
anyámb: Azt nyilatkozta többször, hogy bár a Waldorf-módszer híve, ezt sem szeretné általánosan kötelezővé tenni.
VT: Igen, mert nincs egyedül érvényes módszer.
És minek venném ki a Montessorit, mondván, hogy az nem elég jó, hiszen nagyon is jó, hogy létezik és működik… vagy a Freinet-t vagy az összes többit, Winkler Mártát, Lányi Mariettát, Horn Gyurit.
fotó: Gálos Viktória
anyámb: Milyen típusú gyereknek ajánlaná a Waldorfot, és melyiknek nem?
VT: Amennyiben jó Waldorf-iskoláról beszélünk, akkor minden gyereknek ajánlanám.
Sajnos előfordul, hogy egy Waldorf-iskola például egyes gyerekeket nem fogad be, mert nem akar túl sok „fejgyereket.”
Erre mondok egy példát: harmadik osztályban a gyerekek arasszal megmérik a tantermet széltében-hosszában.
Ott csúsznak-másznak a sarokban, a kis Lázárnak meg eszébe jut, hogy fogja a falhoz támasztott padtámlát, leméri a saját araszával és azzal mér…
A többiek még ott csúszkálnak a sarokban, ő már befejezte.
Mit csinál erre egy jó Waldorf-tanító néni?
Megdicséri a kisfiút: „Ez zseniális, Lázár! Ha a többiek befejezték, nekik is elmondod az ötletedet.”
Ehhez képest egy másik Waldorf-tanító megijed, behívja Lázár szüleit, és megmondja, hogy ez a fiú túlságosan „fejgyerek”, ezzel baj van.
Ma sok „fejgyerek” van, és a Waldorf-tanárok egy része félreérti ezt, nem tud vele mit kezdeni. Természetesen nem jó a mai gyerekeknek, hogy nagyon korán rengeteg absztrakt dolgot tudnak, ezzel a szülők felhúzzák őket, és nem hagyják meg a gyerekkorukat.
Fejlesztő játékokat játszanak velük ahelyett, hogy csak játszanának.
Annyiban igazuk van a Waldorf-tanároknak, hogy ez mint általános tendencia nem hasznos.
Kellene, hogy legyen érzelemteli, lassúsággal teli gyerekkoruk.
De ettől még:
nem kell az absztraktul gondolkodó, sok tudományos ismerettel rendelkező tipikusan mai gyerekeket üldözni.
Másik példa: hangját úgyszólván rezegtetve kissé szentimentálisan magyaráz a tanító néni arról, hogy a fény nélkül, az áldott nap fénye nélkül nincs élet, mire felpattan Peti és azt mondja: „Dehogynem, Zsófi néni, vannak növények, amelyek a sötétben is élnek.”
A tanító néni megsértődik. „Jaj, Peti, hozod a sötétséget kisfiam!”
Ahelyett, hogy azt mondaná: „Tényleg? Én nem is tudtam! Nem akarnál holnap erről egy kiselőadást tartani?”
Rudolf Steiner úgy gondolta, hogy egyáltalán nem is kellene kisgyerekeknek semmiféle„spiritualitást” tanítani, mert ők erről sokkal többet tudnak, mint mi, felnőttek.
A metodika didaktikában Steiner figyelmeztet: nehogy már saját szentimentális spiritualizmusunkkal öntsük le a gyerekünket, ezzel csak azt fogjuk elérni, hogy kamaszkorukra minden igazi spiritualitást is elutasítanak maguktól.
Az lenne a fontos, hogy tizenkét éves korukra megtanítsuk őket korrekt üzleti leveleket fogalmazni…
Az lenne ugyanis a dolgunk, hogy a gyerekeket megtanítsuk két lábbal állni itt, a földön.
Segítsük őket „leérkezni”, megérkezni a testükbe.
anyámb: Mi az, ami hajtja? Rengeteg előadást vállal el, évek óta elképesztő a munkabírása. Miért csinálja?
VT: A gyerekek. A gyerekek érdekelnek, és annyi rossz dolog történik az oktatásban, hogy ez tüzel a megszólalásra.
A Nyitott Akadémia ráadásul sok mindent megszervez nekem. Sok felkérést mondok le így is, de mindig van olyan, amit elvállalok, vagy amire nem tudok nemet mondani, mert fontosnak tartom.
A felnőttek, páciensként, nem érdekelnek, kivéve, ha szülőként fordulnak hozzám.
A többi problémájukra igazából azt gondolom, hogy „oldják meg.” (Ez nem méltó egy pszichológushoz.)
De a gyerekeket érteni vélem, és amit el kell viselniük megalázásban és gyötrésben, azt nagyon át tudom érezni, mintha velem történne.
(Forrás: anyamborogass.cafeblog.hu)
