Konrad Lorenz állatkísérletei is ezt támasztották alá: a fiatal libák akkor is kötődtek szüleikhez, ha azok nem táplálták őket.
A kötődési viselkedések arra szolgálnak, hogy áthidalják a csecsemő és a kötődési személy közti távolságot, azaz fokozzák a közelséget. A jelző viselkedéseket (sírás, mosoly, gőgicsélés) az újszülött a gondozóval való kapcsolat felvételére és fenntartására használja, míg a végrehajtó viselkedések segítségével (megkapaszkodás, követés) saját maga teremthet kontaktust. Ezek a viselkedésformák a korai életkorokban a leghangsúlyosabbak.
A gyermek a viselkedésformák aktiválásával állítja be az anyához való kívánt távolságot, s ezáltal a kívánt biztonsági állapotot, melyet számos külső (hideg, szeparáció, idegen hely) és belső (a gyermek aktuális állapotához kötődő: fáradtság, negatív érzelmi állapot) tényező befolyásol.
Bowlby a kötődés fejlődésének négy szakaszát különbözteti meg. Az első szakasz a csecsemő 3 hónapos koráig tart, a kisbaba ekkor szinte minden szociális ingerre reagál, nem csupán a gondozó jelzéseire. Különös élvezettel figyeli az emberi arcot és annak rezdüléseit. A második szakaszban elkezd különbséget tenni ismerős és ismeretlen személyek között, s megkülönböztetett módon fogadja az anyától érkező jelzéseket. Ez a szakasz a csecsemő 7 hónapos koráig tart. A harmadik szakasz a gyermek 3 éves koráig tart, aktív közelség-és kontaktuskeresés jellemzi, mely az első számú gondozó (általában az anya) felé irányul. Ekkor jutnak szerephez az aktív kötődési magatartásformák (megkapaszkodás, követés), melyek kiválasztását a szituációnak megfelelő célorientáltság jellemzi. Ebben a fázisban már kijelenthető, hogy a gyermek kötődik elsődleges gondozójához.
Három éves kortól az anya-gyermek kapcsolatra is kiterjed a célorientáltság: a kognitív képességek fejlődése immár lehetővé teszi, hogy a kisgyermek anyja nézőpontját, érzéseit is figyelembe vegye viselkedésének alakításakor.
A kötődési mintázatok egyéni különbségeinek szisztematikus mérése Mary Ainsworth nevéhez fűződik. Az Idegen helyzet eljárásának célja az anya/gondozó-gyermek kapcsolat sajátosságainak feltérképezése: az egyre fokozódó stressz hatására megmutatkozik a kötődés valódi jellege. A módszer lényege, hogy az anya többször magára hagyja a gyermeket egy szobában, mialatt az játszik, s közben egy idegen személy is megjelenik. A stressz forrásai tehát, növekvő sorrendben: idegen környezet, idegen személy, anyától való szeparáció, teljes egyedüllét. A kötődés jellegéről az anya visszatérésére adott gyermeki reakciók szolgáltatják a legfontosabb információt.
Ainsworth alapvetően a kötődési mintázatok három nagy típusát különböztette meg, melyet Main és Solomon egy negyedik kategóriával egészített ki. A biztonságosan kötődő csoport gyermekei az anyát biztonsági bázisként azonosítják, s visszatérését kitörő lelkesedéssel fogadják. A bizonytalan-elkerülő csoport tagjai tovább játszanak, s látszólag kevés figyelmet szentelnek az anya eltűnésének, ám újbóli megjelenésekor eltávolodást, ellenállást mutatnak irányába. A bizonytalan- ambivalens/ellenálló csoportba tartozó gyermekek már érkezésükkor nyűgösek, passzívak, édesanyjuk távozása rendkívül feldúlja őket, visszatérésekor túlzott dühöt, izgalmat tanúsítanak. A negyedik, szervezett kötődési mintákat nem mutató, dezorganizált csoport esetében ellentétes viselkedésmintázatok jelennek meg, megfigyelhetőek a zavar és a gondozótól való félelem jelei, a viselkedéses csönd, ledermedés.
Bowlby feltételezte, hogy a gyermekek nagyrészének több olyan szereplő is van az életében, akihez kötődik. A potenciális kötődési figurák közt az anyán kívül az apát, a testvéreket, a rokonokat is számon tarthatjuk. A gyermek a biztonság és nyugalom elérése érdekében egy célszemélyt, ún. elsődleges kötődési személyt részesít előnyben, a többi kötődési figura pedig vélhetően egyfajta hierarchiába szerveződik életében. Az elsődleges kötődési személy preferálását monotrópiának nevezzük: a tőle való szeparációkor a gyermek nagyobb stresszt és szorongást él át, mintha a többi figurától választják el. A kötődési hierarchiát a gyermekkel töltött idő, a gondoskodás minősége, az adott személy érzelmi befektetése, a szociális jelzések használata és az ismételt jelenlét befolyásolja.
A kötődési mintázat kialakulására az anyai gondozás minősége, a gyermek temperamentuma, valamint a kulturális minták is hatnak. Ainsworth megfigyelései alapján azoknak az anyáknak a gyermekei, akik érzékenyebben reagáltak az Idegen Helyzet vizsgálatokban, a biztonságosan kötődő csoportba tartoztak, míg a szenzitivitásban mutatkozó problémák bizonytalan kötődési mintázatokhoz vezettek. Az egyéni temperamentum különbségei már nagyon korán megnyilvánulnak, például a gyermekek válaszkészségében, aktivitási szintjében, vagy abban, hogy milyen gyakran sírnak. A temperamentum befolyása a kötődési mintázat kialakulására vitatott: a kérdéses hatás alátámasztásához a temperamentumot a személyiség stabil vonásaként kéne igazolni, az erről szóló adatok azonban eltérőek. A különböző kultúrák eltérő nevelési módszerei, attitűdjei természetesen megjelennek a kötődési mintázatok tanulmányozásában: a bizonytalan-elkerülő típus például gyakoribb a nyugat-európai országokban.
A kötődéselmélettel összefüggésben érdemes még megemlítenünk a kompetencia-hipotézist, mely arra vonatkozik, hogy a biztonságosan kötődő gyermekek egyszerűbben alkalmazkodnak majd, jobban teljesítenek szociális téren, könnyebben legyőzik a kognitív kihívásokat. Bár születtek e feltevést igazoló, s ennek ellentmondó kutatási eredmények is, az kétségtelen, hogy a szülőkhöz való kötődés kialakítása – különösen az emberi élet első éveiben – meghatározó jelentőséggel bír, s hogy a kapcsolati mintázatok hátterében dolgozó egyéni és kulturális sajátosságok feltárása jövőbeni kutatások fontos feladata lehet.
Forrás: Inántsy-Pap-Judit: A kötődés.
Letöltés helye: http://psycho.unideb.hu/munkatarsak/inantsy_pap_judit/targyak/fejll2_ea_kotodes_20080910.pdf
- See more at: http://onlinepszichologia.hu/hirek/a-kotodesrol#sthash.JuNc1LcD.dpuf
