Azt gondolta magáról, hogy ő a két lábon járó csoda, amiért férfiként segít a házimunkában és a gyerekek körül.
Végül rájött, hogy nem besegít a feleségének, hanem csak teszi, ami egy apa dolga.
„Az egyik reggel a mögöttünk álló hosszú éjszakáról beszélgettünk a feleségemmel, amikor megint sokszor fel kellett kelni a babánkhoz.
Ekkor ejtettem ki a számon azt, hogy
»Legalább én felkelek hozzá, sok férfi nem tesz ilyet. Igazán hálás lehetnél.«
Azt is mondhattam volna ezzel az erővel, hogy érezze magát szerencsésnek, amiért a férje vagyok. Mintha felsőbbrendű lennék csak azért, mert én vagyok az apa. Az egyetlen mentségem erre a mondatra az, hogy borzalmasan fáradt voltam. Mel – a feleségem – megállt, rám nézett, magához ölelte az ölében alvó babát. Arra számítottam, hogy egyetért majd velem. De nem ez történt. Helyette csak annyit mondott: »Bárcsak ne mondogatnád ezt folyton.«
Ebben az időszakban Mel egyetemre járt háromgyerekes anyaként, és még kötelezően az iskolában is kellett önkénteskednie.
Órákat töltött az ebédlőasztalnál ülve a számítógép előtt, próbált tanulni, miközben legalább egy gyerek mindig a nadrágját rángatta.
Emellett kézben akarta tartani a háztartást is, hatalmas volt a nyomás rajta, hogy mindig tisztaság legyen, minden gyerek eljusson mindenhová, ahová el kell jutnia, hogy legyen tiszta ruhájuk, egészségesek legyenek és még viselkedni is tudjanak nyilvános helyen.
Egyetemista és anya volt egyszerre, közben pedig az egész családot menedzselte.
És ott voltam én, aki felfújtam azt a kis segítséget éjjelente, mintha valami óriási teljesítmény lett volna tőlem.
Persze akkor nem gondoltam ezt át. Amit mondtam, azért mondtam, hogy jelezzem, mennyire részt veszek a család körüli teendőkben.
Úgy éreztem, hogy apaként jobban helytállok, mint a legtöbb férfi: amikor hazaértem a munkából, takarítottam, házimunkáztam; felkeltem éjjel a babánkhoz, és még számtalan dolgot megtettem azért, hogy a házasságunk és a családunk jól működjön.
És valamiért úgy éreztem, hogy ezért extra elismerést érdemelnék, hiszen ez mind az anya feladata lenne.
Ezért reagáltam úgy, hogy »Most miért ne mondogassam?
Hiszen így van, tényleg egy csomó olyan dolgot megcsinálok, amit más férfiak nem. Jó fiú vagyok.
Mire Mel felállt, és suttogva, hogy fel ne ébressze a babát, annyit mondott:
»Azért, mert ettől úgy érzem, nem vagyunk egyenlő társak. Amikor ezt mondod, mintha azt várnád, hogy csókoljam meg a segged mindig, amikor felkelsz éjjel a gyerekhez. Ő a te babád is.«
Egy ideig még vitáztunk, közben kifejtette, mennyire értékeli, hogy ennyi minden megcsinálok a gyerekek és a ház körül, de azt utálja, hogy ettől úgy viselkedem, mintha valami különleges, nagy jutalom lennék, csak azért, mert azt teszem, amit egy apának tennie kell.
Az első, zsigerből jött reakcióm az volt, hogy felhúztam magam. Legszívesebben elkezdtem volna sorolni azokat az apákat, akik semmit sem segítenek a feleségüknek.
De mielőtt kinyitottam volna a számat és mondtam volna valami durvát, inkább szó nélkül elhagytam a házat.
Mérgesen, forrongva mentem dolgozni. 20 percig pufogtam magamban, sorolva a fejemben, mi mindent csináltam, például előző este is én mosogattam.
Aztán belém csapott a felismerés, hogy ezért miért is várok én jutalmat? Hiszen én is ott ettem, azokat a tányérokat használtam.
Eszembe jutott, amikor porszívóztam vagy mostam, és rájöttem, hogy ugyanolyan bunkó pasi vagyok, mint akiket úgy lenézek, amiért azt gondolják, hogy a házimunka és a gyerekek a nő feladata.
Mel a felelős mindenért otthon, én meg piedesztálra emeltem magam, csak mert felkeltem a babánkhoz éjjel.
Mire beértem a munkahelyemre, már teljesen magam alá zuhantam, felhívtam Melt, és bocsánatot kértem tőle:
»Igazad van.
Ez egy egyenrangú kapcsolat, és nem kellett volna úgy viselkednem, mintha én lennék a két lábon járó csoda, csak mert felkeltem éjjel a gyerekünkhöz. Többé nem leszek ilyen.«
Mel csak hallgatott a telefonban, majd csendesen annyit mondott: »Köszönöm.«”
(Forrás: nlcafe.hu)
